Erre a bejelentésre várt mindenki a környezetemben. Vagy mégsem? Mielőtt elkezdtem volna könyvet irni arról, hogy miért nem létezik Isten, összegyűjtve minden létező érvet a teizmus ellen, felfedeztem valamit: idejét múlt téma. Rájöttem, hogy ez már lejárt lemez, mások már elvégezték a munkát, a teizmus elvesztette az érvek harcát... (Bár magyar nyelven nincs sok dokumentum erről.) De a még nagyobb felismerés csak ezután következett: az ateizmus is elvesztette létjogosultságát. Hamarosan megmagyarázom.

Azt hiszem, hogy az évszázad egyik legnagyobb könyvét olvasom (James A. Lindsay, Everybody is wrong about God - Mindenki téved Istennel kapcsolatban). Azonnal tovább kell adnom kezdőgondolatait. Annyira korszakalkotó és elegánsan megragadó, mintha a világ legbefolyásosabb embere kijelentené: megtaláltam az „Istent”.

Kezdjük azzal, hogy „Isten” létezik.
Másodszor, azoknak az embereknek, akik nem hisznek Istenben, többé-kevésbé igazuk van és valójában, gondolatok szintjén, nézeteik jogosan nyertesek.
Harmadszor, ahhoz, hogy helyesen közelitsük meg „Istent” és ahhoz, hogy túllépjünk Istenen, fel kell ismernünk azt, hogy az Istenbe vetett hit önmagában félrevezető Istennel kapcsolatban.

Mert „Isten” létezik, amikor az emberek azt mondják, hogy „Isten nem létezik”, hiszen ezzel nem mondanak semmi értelmezhető dolgok a hivőknek. Valójában, amit mondanak az értelmetlenségnél is rosszabb. A trükk az, hogy Isten nem létezik, de „Isten” igen - és az emberek azt hallják ki belőle, amit valójában értenek az „Isten” szó alatt. Csak arra lenne szükség, hogy letisztázzuk, mit is jelent „Isten”.

Ez nem paradoxon. A hivők mitológikusan beszélnek valami valós dologról, ezért mindannyian tévesen beszélnek hitükről. Teológiai értelemben beszélnek róla, ami valójában mitológiai - ezért tévednek Istennel kapcsolatban.

Sok hitetlen sem érti, hogy mit jelent „Isten”, ezért ugyanolyan mitológikus nyelvezettel érvelnek, Istenről tévesen vélekedve. Bár az Isten nemlétezésébe vetett hit helyes hozzáállás, a teológiai nyelvezet rossz megközelités. Ezért az „ateisták” egyre inkább úgy azonosithatóak be, mint akik motivált részhalmazai lennének az Istenben nem hivőknek. Két hiba lép fel: először is, fenntartják a vitát a teizmusról, és ebben a folyamatos vitában állandósitják azt az intellektuális védekezést, amiről az Istenbe vetett hit folyik. Másodszor, az ateisták kiteszik magukat egy csomó elkerülendő buktatónak. Az egyik jellegzetes külső cimke éppen arról szól, hogy az ateizmust is szinte vallásos buzgóság fűti.

Nagyon sok ateista csoportosulás azért küzd, hogy a társadalomban elfogadhatóvá tegye és normalizálja az ateizmust. De amint megértjük, hogy mit jelent „Isten”, megértjük azt is, hogy miért nem lehet az ateizmust, mint minden mást, amit helytelenül épitenek fel, normalizálni. „Isten” majdnem minden hivő számára, elsősorban azt jelenti többnyire, hogy „miként fogom fel az erkölcsi értékeket”. Másodsorban azt jelenti, ami az elsőből következik: „miként helyezem bele magam a kultúrába vagy a helyi közösségbe”.

Az ateizmus, ezért egy hivő szemszögéből, mindig úgy hangzik, mintha azon értékek elutasitását jelentené. Igy nem meglepő az a hatalmas bizalmatlanság az ateizmussal szemben. Meg kell értenünk, hogy a vallás, minden mással együttvéve, feladatának tekinti az erkölcsös közösségek munkálását, amely működésbe hozza azt a kiiktató elutasitó mechanizmust azon ismeretlen másikkal szemben, aki nem ugyanazokat az erkölcsi és kultúrális értékeket vallja. Ezek az értékek az „Isten” fogalom köré csoportosulnak. Az ateisták igy tagadják azokat az értékeket, ezért a teizmus és az ateizmus közötti vita kudarcra van itélve.

Egyszerűen fogalmazva, „Isten„ azt jelenti, hogy „az én értékeim”, ezért az ateizmus úgy cseng, mintha „én visszautasitom a te értékeidet”. E miatt kell elvetnünk az ateizmust és túllépnünk a teizmuson (Teizmuson azt értem, hogy van egy személyes Isten, aki a teremtő mindenható, mindentudó, szerető, jelenlevő, transcendens és imanens tulajdonságokkal rendelkezik).

Ennek érdekében a következő racionális lépés az volna, hogy az egész teista vállalkozást ne vegyük komolyan - mondta Peter Boghossian. Dolgoznunk kell azon, hogy az egész társadalom elkezdjen élni Isten után. A társadalom megért arra, hogy elkezdődjön ez a felszabaditó atalakulás.

Azt mondani, hogy komolytalannak tekintsük az egész teista vállalkozást, azt is jelentheti, hogy kikiálltjuk az ateizmus győzelmét a gondolatok szintjén. Amit az emberek a teizmus alatt hisznek, intellektuálisan csődöt mondott. Mit is értsünk az ateizmus alatt, hiszen elég sok jelentést adnak neki. El kell ismernünk, hogy hiányzik a világos jelentése az „Isten nélkül” fogalomnak. Valaki számára ez azt jelenti, hogy nem érdekli Isten, más úgy gondolja, hogy nincs oka hinni vagy más aktivan hiszi, hogy nincs Isten. Ehhez csak hozzáadható még a szekularizmus, a filozófiai naturalizmus vagy a humanizmus - amelyek mind magukba hordozzák az ateizmus jelentését.

Mindenki téved Istennel kapcsolatban, a teista is és az ateista is. A teizmus egy bizonyos mitológiai értekezés - ezt egy másik irásban fogom részletezni. Igy az ateizmus, a teizmus ellentéteként, szintén tévesen kezeli az Isten fogalmat. Mitosz alatt nemcsak egy fogalom félreértelmezését értem, hanem ködösitő tudatlanság és tiszta megértés egyvelegét is. Ugyanakkor a mitoszok magukba foglalnak bizonyos magyarázatokat is arról, amit igazán képviselnek - ezért olyan meggyőzőek. Tulajdonképpen, a mitoszok kultúrálisan releváns törrténetek, amelyek leegyszerűsitenek komplex vagy homályos fogalmakat és főképp az emberek lelki szükségleteit értintik. A vallások pontosan ezeket a történeteket biztositják, és pontosan ez a megközelités illusztrálja azt is, hogy Isten egy mitológiai alkotás.

Az ateizmus elvégezte már a munkát, megváltoztatta a párbeszédet, vagy jelképesen szólva, kiengedte a palackból a szellemet. Kérdezhetik, hogyan győzhetett az ateizmus, ha még annyi ember hisz Istenben? Az ideológiai harcok olyan természetű vállalkozások, amelyeket döntően előre megnyernek, mielőtt tömegek csatlakoznának hozzá. Gondoljunk csak a rasszizmusra, amely még mindig felbukkan olykor, de kevesen tagadnák, hogy a rasszizmus gondolatát már évtizedek óta legyőztek.

Isten tekintetében két harc folyik egyszerre. Egyrészt a frontvonalon látjuk a gondolatok harcát, amelyet már elvesztettek a teisták. Másrészt, ott van a kultúrális háború, amely még egy ideig eltart. Meg kell értenünk, hogy a teizmus elvesztette az intellektuális szavahihetőséget több tekintetben is. Talán az egyik legnyilvánvalóbb érv, hogy a teizmus önmagában is egy sikamlós gondolat, minden vallás azon alapszik, hogy a többi vallás hamis. Sőt, még egy valláson belül is óriási viták vannak. Ezen vallások szentirásai pedig olyan zavarosak és ellentmondásosak, hogy csak a nagyon fanatikusak tudják elfogadni. Látva ezt a sajnálatos helyzetet, nem lehet mást mondani, csupán annyit, hogy a világ vallásai önmaguk paródiái lettek.

Egy másik oka a teizmus reménytelen vállalkozásának, egy olyan intellektuális magatartás, hogy „Istent” sok kérdésre választként állitják fel, miközben semmire sem ad választ. Lényegében, meg sem próbál válaszolni releváns kérdésekre. Amikor azt mondják, hogy „Isten teremtette a világot” azzal semmit sem mondanak el a hogyanról - mintha ezzel az „Isten” fogalom kellene betőltse az ember kiváncsiságát. Amikor megkérdezzük, hogy „létezik-e Isten” olyan válaszokat kapunk, amelyeknek nincs értelme, mig végül eljut ahhoz a következtetésre, hogy az ember egyszerűen nem képes helyesen megfogalmazni vagy megérteni a tökéletes istenséget.

Csupán ennyi is elég ahhoz, hogy kijelentsük, a teizmus csődöt mondott. A vallásos hiteknek és meggyőződéseknek van lélektani jelentősége a mai világban, de a teizmusnak nincs. Ez megmagyarázza, hogy még mindig miért hisz annyi ember „Istenben”. Ez a hit nem teljes egészében megtévesztő, csak részben, hiszen amikor az emberek azt mondják, hogy hisznek „Istenben” nem a teizmus fogalmát értik alatta. Ez a hit „Istenben” valami valós dolgot próbál mitológikus ruhába öltöztetni. Hiszen „Isten” egy olyan absztrakt mentális alkotás, amelyet az emberek arra használnak, hogy segitse őket elkerülni vagy szembenézni különböző pszichológiai vagy szociális szükségletekkel.

Ez a meghatározás nagyon tetszik: Isten egy olyan absztrakt mentális alkotás, amelyre szükségük van az embereknek ahhoz, hogy szembenézzenek vagy elkerüljenek különböző lélektani vagy társas szükségleteket. Mondhatnánk azt is, hogy az Istenfogalom egy olyan mentális mankó vagy pótszer, ami segiti az embereket megküzdeni a hétköznapokkal.

Sam Harris 2005-ben nagyon elegánsan fogalmazta meg az „Egy ateista kiálltványát”:

„Az ateizmus nem egy filozófia, nem is egy világkép, egyszerűen visszautasitása a nyilvánvaló tagadásának. Sajnos, egy olyan világban élünk, amelyben elvszerűen keresztülnéznek a nyilvánvaló dolgokon. A nyilvánvaló dolgokat észre kell venni, majd újra észrevenni és érvelni mellettük. Ez egy hálátlan munka. Magával hordozza az ingerlékenység és érzéketlenség légkörét. Ez olyan munka, amit az ateisták nem igazán szeretnek felvállalni.
Semmit sem ér már az, hogy senki sem kell önmagát nem-asztrológusnak vagy nem-alkimistnak beazonositania. Következésképpen, nincsenek szavaink azokra az emberekre, akik tagadják a létjogosultságát ezeknek az áltudományoknak. Hasonlóan, az ateizmus egy olyan kifejezés, aminek nem is kellene léteznie. Az ateizmus csupán egy zaj, amit a racionális emberek csinálnak a vallásos dogmák jelenlétében.”

Ezért nem vagyok többé ateista, de maradok zavaró tényező a vallásos dogmák jelenlétében. A nyilvánvaló majd önmagáért fog beszélni - érvelni, mert a teizmust nem kell komolyan venni - ahogy a Mikulást sem veszik komolyan a felnőtt gyerekek. :)