Az „Isten” fogalomnak fontos jelentése van, mégpedig pszichológiai, személyes és kultúrális. Amint az előző írásomban említettem, a teizmus helytelen - mitológikus jelentést adott a fogalomnak, amit nem vehetünk komolyan. De ha Istenre úgy gondolunk, mint egy olyan mentális konstrukcióra, amely által értelmet adunk a világnak, akkor sikerül demisztifikálni a hitet. Isten nem része a világnak és nem is egy élőlény, akinek köze lenne a teremtéshez vagy az univerzum sorsához. Isten egy olyan absztrakció, amit arra használnak az emberek, hogy valaminek a létezését feltételezzék, mert ez a feltételezés lehetővé teszi, hogy bizonyos pszichológiai szükségletek beteljesüljenek.

A filozófia pontosítást követel minden fogalommal kapcsolatban, ezért Istennek csak olyan értelmet adhatunk, amit a valóságban jelent az embereknek. Sokkal tisztább úgy tekinteni Istenre, mint egy mitológikus kiterjesztése valami valós dolognak. Az emberek olyan vonásokat tulajdonítanak Istenek, amelyek bizonyos pszichológiai szükségletekhez választ jelent. Ezek a szükségletek evolúciós örökségünk részei és megalkottuk az „Istent” ezen szükségletek kiegyenlitésére. J. Anderson Thomson, pszichiáter, Why We Believe In God(s) könyvében megerősíti ezt a gondolatot:

„a vallás, miközben önmagában nem egy adaptáció, ugyanaz az agy-elme szociális alkalmazkodóképességének szüleménye, amellyel elnavigálunk emberi kapcsolatainkban. Szinte véletlenszerűen, de nem kevésbé hatékonyan, ezek a vonások alkották a vallásos gondolatokat, a hitet és a rítusokat. A vallásos hit alapvetőén az emberi társas túlélőcsomag kifejlődése.”

Thomson azt is elmagyarázza, hogy pszichoszociális szükségleteinket miért az „Isten” fogalommal próbáltuk kielégíteni: „Mivel együtt kellett működnünk embertársainkkal a túlélésünk érdekében, az elménk kifejlesztette azt a képességet, hogy másokról feltételezéseket alkossunk, amelyek segítik az együttélést (korábban már irtam a mintakeresésről). Úgy születünk, hogy elfogadjuk azt a tényt, hogy mások hozzánk hasonlóak és ugyanúgy gondolkodnak mint mi, még akkor is, ha szó szerint nem látunk bele egymás agyába. Ezen jelenség egyik vetülete éppen a test-elme dializmusa - úgy látjuk, mintha a test és az elme egymástól függetlenül működik.... A vallásos gondolatok nagy befolyással bírnak és nagyon tartósak, mert jól illeszkednek ehhez a struktúrához. Az elme-test különválasztása csupán a kezdete annak, hogy megértsük miként lehet az agyat rászedni a hitre.”

Egyesek még mindig csodálkoznak azon a megállapításon, hogy „Isten” csak egy fogalom és nem a valóság része, hiszen technikailag nem tudjuk megfejteni. Azonban nagyon meggyőző feltételezésekre alapozhatjuk azt, hogy az embereknek mit jelent „Isten”, ami többé-kevésbé bizonyos variációi a legmélyebb pszichológiai szükségleteinkre keresett válasznak.

A hivők erre a feltételezésre azt a kifogást hozhatják, hogy az „Istenhez” fűződő érzéseik világosan jelzik az egy felsőbbrendű lénnyel való kapcsolatukat. Thomson ezt is megmagyarázza: „Mi emberek rendelkezünk azzal a különleges képességgel, hogy megteremtsünk és alkalmazzunk egy teljes interakciót egy láthatatlan másik személlyel - legyen az akár a barát, feleség vagy főnök - elménkben, függetlenül helytől és időtől, a jelentől vagy a jövőtől... Függetlenített megismerésnek nevezzük ezt a jelenséget, ami a vallásos hit alapja is. Természetes dolog az elménkben kapcsolatba lépni láthatatlan más személyekkel. Nagyon sokan társalognak mentálisan nemrég látott vagy meghalt szeretteikkel is. Ennek természetes kiterjesztése - ha úgy tetszik a hit lépése - az istenek megalkotása. Elménk azon képessége, hogy komplex kapcsolatokat teremtsen láthatatlan másokkal egyszerűen továbbfejlődött.”

Ezek szerint több tényező igazolja, hogy az emberek erős érzéseket táplálnak arról, hogy „Isten” több egy gondolatnál. Bár Isten nem létezik, mégis „Isten” olyan nyilvánvalóan kiszolgálja a hivő pszichológiai szükségleteit, hogy alig lehetne felmenteni a teizmust azon vád alól, hogy a mitológia egy bizonyos formája, amely jelképesen absztrakt fogalmakat képvisel pszichoszociális szükségleteinkhez.

Ralph Hood, Péter Hill és Bernard Spilka a The Psychology of Religion szakkönyvükben azt állitják, hogy bármi is határozza meg a vallást, három fontos tényező jellemzi azt, hogy mit tesz a vallás az embereknek. Mindhárom pszichoszociális szükségletekre próbál válaszolni: jelentőség, kontroll és közösség. Alapvetően „Isten” ezen szükségletekre adott választ jelenti az embereknek. „Egyszerűen mondva, a vallás az emberi létezés központi vonása. A kutatások komolyan alátámasztják azt a gondolatot, hogy a vallás erőteljes tényező a fent emlitett alapvető emberi szükségletek kielégitésében. Amikor bizonytalan a fontosságom, kétségeim vannak a kontroll tekintetében és az önértékelésemet megnyirbálják - akkor veszélyben látom az életem. Ez a három tényező szorosan kapcsolódik egymáshoz, magába öleli a legfontosabb szükségleteket:

• „Isten ad életemnek jelentőséget”: céltudatosságot, fontosságot, jelentést, erkölcsöt, magyarázatot és a dolgoknak értelmet.
• ”Isten védelmet nyújt” - kontroll, biztonság, jövőkép, betegségre és halálra megoldás.
• „Isten a kapcsolataim záloga”: közösségi élet, önazonosság, támasz, törzsi szellem - valahova tartozás.

James Lindsay úgy fogalmaz, hogy „Isten” tulajdonképpen olyan, mint egy elektromos hangkeverőpult. Ez a metafóra nagyon jól illusztrálja a fogalom komplex működését. Ezen a szerkezeten sok gomb van, ami szabályozza a hangszínt, hangerősséget és különböző effektusokat. Metaforikusan ezek a gombok jelentik az Isten fogalom különböző tulajdonságait: kontroll, erkölcs, közösség, biztonság, fontosság, stb. Az emberek saját maguk keverik ki a szükségleteiknek megfelelő „Istent”. Minden embernek egyedi pszichológiai szükségletei vannak - amely a saját „Istenét” megekülönbözteti mások „Istenétől”. Van, aki több biztonságot akar. Van, akinek az önazonosság erősebb vagy éppen a hovatartozás érzékenyebb pont. Minden ember a saját „keverőjén” megfesti a maga Istenének egyedi hangját - ami ráadásul helyzet és környezetfüggő. Azonban, ezek a különböző istenek nem annyira különbözőek, főleg egy adott valláson belül, egyetlen célt szolgálva, egy harmónikus képet alkotnak.

Van egy nagyon fontos főkapcsoló - a hangerő gombja - a „természetfelettiben vagy a „transzcendensben való hit” - amely mindent felerősít vagy lehalkít. Amikor valakinek a transzcendens gombja a maximumot közelíti meg, akkor majdnem mindent Isten közbelépéseként él meg, számára minden Istennel kapcsolatos. Függetlenül attól, hogy ez a transzcendens gyakorlatilag egy képzelet - de azt az érzetet kelti, hogy Isten annyira távol van minden emberi magyarázattól, hogy lehetetlen megkérdőjelezni. Ebben az esetben az ellentmondó gondolatokat nem is hallja az ember, annyira hihetetlenül hangos a végtelen isten fogalma. Igy már világos számomra, hogy a vallásos emberek miért is kezelik olyan félválról a tudományos eredményeket.

Most, úgy karácsony táján, mi lenne ha egy kicsit az ember lehallkitaná ezt a természetfeletti hangot és elkezdene belegondolni, mit is kezdene az életével az istenfogalom nélkül? Előbb vagy utóbb szembe kell nézni ezzel a kérdéssel. Segíthetek?

Forrás: James A. Lindsay, Everybody Is Wrong About God (2015)